Amikor az internetet katonai fejlesztők a hatvanas években kitalálták, a céljuk egy olyan kommunikációs rendszer létrehozása volt, amelyet nem pusztíthat el egy ellenséges atomtámadás. Létre is jött, ilyen is lett: valóban nincsen középpontja, tényleg elpusztíthatatlan; ha károsodik, újraépül, mint a sejtek. A közelmúltban mégis olyasmiről lehetett hallani, hogy Mubarak kormánya Egyiptomban, illetve Kadhafié Líbiában fogta magát, s „lekapcsolta” az intenetet, mintha csak egy villanyóráról lett volna szó egy borsodi háztartásban a számla befizetésének elmulasztása miatt. Korábban másutt – például Iránban, Kínában – is történtek kísérletek a világháló működésének korlátozására – ami szigorú értelemben persze reménytelen vállalkozás, kisebb, illetve diktatórikusabb felépítésű országokban azonban hatalmas erőfeszítésekkel (nagyobb átjárók, routerek, domain name szerverek kikapcsolása, kábelek elvágása stb.) részlegesen megvalósítható.

De egyre nehezebben. Részben azért, mert az Egyesült Államok kormánya és a nagyobb internetszereplők – a Google-tól a Facebookon át a Twitterig – stratégiát kovácsolnak az internet globális szabadságának biztosítására, részben azért, mert a technikai fejlődés az egyre decentralizáltabb hálózatok felé halad, mint amilyen az úgynevezett mesh networking - ahol a vezeték nélküli mobil eszközök (laptopok, telefonok stb.) mind automatikusan képesek összekapcsolódni, ha hibát észlelnek, azonnal javítják, illetve újraindítják magukat, ad hoc találják meg egymást és kapcsolódnak össze; elég ha némelyiknek van csak internetkapcsolata, azon mind a világhálóra tudnak csatlakozni, az is mindegy, hogy mozgásban – járművön – vagy egy helyben vannak-e; a mindehhez szükséges eszközök, zsebben hordható routerek olcsók, a használatuk pofonegyszerű – vagyis a jövő diktátorainak valószínűleg már nem fog sikerülni a bravúr, amely Mubarak rendszerének a közelmúltban még úgy-ahogy sikerült: nem fogják tudni megbénítani az internetet.

A dolog iróniája, hogy a mesh hálózatok maguk is katonai fejlesztésként indultak, de ez az internettel magával sem volt másként. Ma már tény, hogy ha valahol – mondjuk Észak-Koreában vagy Iránban - „az” internet működését korlátoznák, párhuzamos, vezeték nélküli internetként simán működhet ez a másik. A Windows, Macintosh, Linux, iPhone és Android rendszerek máris zavartalalanul képesek együttműködni egy ilyen vezeték nélküli ad hoc hálózatban. Shervin Pishevar, az OpenMesh Project alapítója mondta tavaly egy, a 21. századi technológiáról és diplomáciáról szóló vacsorán Hillary Clinton amerikai külügyminiszternek: „A diktatúrák utolsó bástyája a router.” Ám ha mindenki routert és szervert fog hordani a zsebében, a diktatúrák sorsa megpecsételődik. Sőt, ennél is többről van szó: az ember maga a router, az útválasztó, a választó. Arról van szó, hogy az információ, a választás, az ember - szabad. Erről szólna a 21. század. Legalábbis, ha minden jól megy.