Március 25-én a Nyitott Műhelyben a SZEMA rendezésében beszélgetést tartottak „Az új vagy készülő alkotmány és a liberális demokrácia Európában” címmel, Gábor György filozófus és Kolláth György alkotmányjogász részvételével. A moderátor Niedermüller Péter, a SZEMA elnökségi tagja volt. Az alábbiakban a beszélgetés néhány fontosabb pontját idézem.

         A     résztvevők elsősorban az alkotmánytervezet preambulumát, a „Nemzeti hitvallás”-t vesézték ki, melynek. már a címébe is bele lehet kötni, hiszen amolyan fából vaskarikáról van szó. Ellentmondás feszül ugyanis az azonos hittartalmakat követő, azokat egységesen elfogadó közösségnek szóló „hitvallás” (credo) és az emberek heterogén csoportjaiból álló „nemzet” között. A saját hitvallás mindig univerzalitásra törekszik, a nemzet ellenben nem univerzális, hiszen egyik sajátossága épp a többiektől való elkülönülés hangsúlyozása. Egy alkotmánnyal szemben amúgy is a minimális elvárás az, hogy racionális, világos legyen, nem alapulhat a hiten vagy a bizalmon.

A probléma azonban végighúzódik az egész preambulumon. Hogyan kell értelmezni a szakrális terminusokat egy szekuláris ország alkotmányában? Mit kezdjünk azokkal a szövegrészekkel, melyek szerint hazánk a keresztény Európa része, vagy amelyek a kereszténység nemzetmegtartó erejéről értekeznek? A kötelező kekeckedésen túl (a keresztény jelzőt csak személyre lehetne alkalmazni, minthogy az keresztény, akit megkereszteltek) persze a fő gondot az jelenti, hogy a „keresztény Európa” meghatározás könnyedén átsiklik azokon a tradíciókon – azaz semmibe veszi őket –, amelyek mind-mind hozzájárultak az európai szellem fejlődéséhez, mint például a görög–római és a zsidó kultúra, a humanizmus, a felvilágosodás, a racionalizmus. Ugyanígy, nemcsak terminológiai hiba a kereszténység nemzetmegtartó erejét emlegetni állammegtartó szerep helyett (mert az tényleg volt neki), hanem diszkrimináció is, a kedvenc kiemelése az ország többi „vallási hagyománya” közül, melyeket csak „becsülünk”. Akinek meg egyik se jön be, az magára vessen – kimarad az alkotmányból.

A „hűség, hit, szeretet” trikolórja (vigyázat, nem összetévesztendő a magyar nemzeti színekben megtestesülő „erő, hűség, remény” hármasával!) szintén a keresztény erkölcsre, konkrétan a szentháromságra utal. És innen persze már csak egy ugrás a szent korona, ami nemzeti ereklyének megfelelő, de egy köztársaság jogalanya nem lehet. Dönteni kell, vagy a népfelség elve, vagy a szentkorona-elv érvényesül – a kettő kizárja egymást. Ám az alkotmánytervezet alapján úgy tűnik, egy erősen lebutított bonapartizmus felé haladunk.

Rengeteg csemegéznivaló akad még mind a preambulumban, mind a főszövegben. A jogászok egyik kedvence valószínűleg a nemes egyszerűséggel tankcsapdának nevezett Q cikk lesz („az Alkotmány rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni”), valamint a negyven (hatvankettő?) év törvénykezését egy tollvonással visszavonó kitétel („nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmány jogfolytonosságát, amely egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk annak érvénytelenségét”), amelynek jogi következményei gyakorlatilag beláthatatlanok. Zavaró a tervezet egyes helyeken megnyilvánuló szószátyársága (Mit keres a Magyar Művészeti Akadémia az Alkotmányban? Puskás Öcsi mint hungarikum miért nincs benne?), vagy az állam és a nemzet fogalmának keveredése. És persze el lehet gondolkodni a magzati élet alkotmányba foglalt védelmének és az önrendelkezés jogának esetenkénti összeférhetetlenségéről, vagy a deklarált vallásszabadságnak és az egyházalapítás várható szigorításának ellentmondásáról. Ne feledjük, volt annak idején egy szekta, amelyik mindössze 1 + 12 fővel indult, és egész szép karriert futott be...

Szubjektív zárszó

A közönség pedig a kellő helyeken mély átérzéssel szörnyülködött – van min, kétségtelen –, és lelkesen alánevetett a poénoknak – amelyek mellesleg jók voltak. Elhangzott néhány álkérdés – igazi, pláne vitát gerjesztő nem, ami nem is csoda: a meglehetősen homogén gondolkodású (azonos hitvallású), mintegy félszáz érdeklődő közé egy árva agent provocateur sem keveredett. Így a rendezvény, bár formálisan beszélgetés volt, valójában az előadók publicisztikai munkásságának részeként fogható fel, vagy esetleg egyfajta szalontüntetésként. Két műfaj keveredett itt, amelyeknek más a célközönségük: a publicisztika végső soron a társadalomra, a tüntetés pedig a hatalomra akar hatást gyakorolni. Helyben azonban egyszerűen nem volt kit befolyásolni, az épület falain túl pedig nem jutottak a magvas gondolatok.  

Az úri közönség továbbra sem verekszik – noha a széklábak kitűnőek.