Mi volna, ha eltűnnének Budapestről a húsz-harminc éve európai szinten is kuriózumnak számító artmozik? Semmi. Szédítő sötétség. Csak olyasmi, mintha a könyvtárakat, a múzeumokat vagy a független színházakat tüntetnék el, leradírozva ezzel egy várost a világ művészeti térképéről. Majd híresek leszünk a titkos olvasókörökről meg a zugmozikról.
Az artmozihálózat működtetéséhez 160 millió forint éves támogatásra van szükség a fővárosi költségvetésből, amit - úgy tűnik - nem fognak megkapni. Eddig a Magyar Mozgókép Közalapítvány biztosította a forrást, de 2010. májusa óta nem utalja át az aláírt szerződések szerint járó pénzt, és új pályázatokat sem ír ki. A mozivezetők becslései szerint az adósságok elhúzódása még maximum fél évig engedi a mozik működését, aztán becsukhatják a boltot.
Egy országban, egy városban, amelynek vezetése a kulturális örökkévalótlanságra hajt, természetes az, hogy a tudáshoz való hozzájutás különböző alternatívái esnek áldozatul a folyton hivatkozott válságnak. A fővárosi artmozik (Művész, Puskin, Toldi, Odeon, Európa, Vörösmarty, Tabán, Cirko-Gejzír, Kino) kerülnek most sorra, ahol eddig évente mintegy 500 ezer néző tekinthetett meg magas színvonalú hazai és európai filmeket. Talán többet jelentenek európai identitásunk épülésében és hagyományaink ápolásában is, mint a multiplex. De persze legyen az is, különben hol tájékozódhatnánk korunk Rambóiról, és közben legyen jogunk állampolgárként a színvonalasabbat választani.
Húsz-harminc éve működő mozikról van itt szó, törzsközönséggel, akiknek persze biztos furcsa a kézfogásuk, de mégsem azt érdemlik, hogy megfosszák őket attól a színvonaltól, amit megszoktak ennyi év alatt.
Politikus még szalmaszálat keresztbe nem tett az ügyben, sőt, már attól ideges lesz, ha a film szót hallja. Csupán az LMP tartott egy csendes kis tiltakozást (sajtótájékoztató formájában) a Kinóban, három újságíró és három artmozivezető jelenlétében a koncepciótlan mozibezárások ellen. A fővárostól senki, és a reprezentatív mozilátogatók is elmaradtak, ennyit arról, hogy a sajtótájékoztató mint intézmény érdeklődés hiányában bizony elavult. A kultúrharc ma a tüntetések, közös ebédek és egyéb demonstrációk formájában élesedik. De legalább akadt, aki a válság szótól nem kapott hisztérikus rohamot, és elmondta, hogy a kulturális intézmények európai támogatásának példája iránymutató lehetne itthon is: 1/3 állami (filmvásárlás), 1/3 önkormányzati (intézményfenntartás), és 1/3 saját bevétel.
A mozisok pedig szomorúak voltak, pont úgy, mint akik rémülettel nézik, hogy épp a bezárásukról van szó, amikor annyi mindenen keresztülmentek már. Nem tudják elfogadni azt, hogy épp az MMK-botrány legyen most a végzetük. A filmtörvény előírja a támogatást, amit azért nem kaptak meg, mert a szervezet, ami szét szokta osztani, épp válságban van. Nonszensz, hát akkor ossza szét más, legyen rendkívüli alap, bármi. Ha egy mozivezető influenzás lesz, és nem megy be dolgozni, attól még be kell fizetnie ugyanúgy az adót, a saját villanyszámláját, és ugyanúgy meg kell állnia a piros lámpánál is, különben veszélybe sodor másokat. Nem beszélve arról, hogy a mozijában attól még zavartalanul folyik a vetítés.
Utolsó kommentek