Anzix

„2010. március elsején éjjel, miközben a kollégámmal épp egy, a társadalmunk iránt elkötelezett művészfilmet forgattunk, rajtaütöttek a házamon. Az emberek, akik ránk törtek, azt állították, hogy a Titkosszolgálati Minisztérium ügynökei, majd néhány más társunkkal együtt letartóztattak minket, anélkül, hogy bármilyen parancsot felmutattak volna. A filmgyűjteményemet is elkobozták, amelyet azóta sem kaptam vissza. A későbbiekben az egyetlen utalás azokra a filmekre az ügyésztől származott, aki megkérdezte tőlem: Mik ezek az obszcén filmek, amiket maga gyűjt?” - Így kezdte Jafar Panahi világhírű filmrendező az iráni bíróságon elhangzott védőbeszédét. (Köszönet Juhász Viktor barátomnak a közlésért.) Ugye ismerős? Ahol nincs demokrácia, ott ez van, a fehérneműs szekrényedet is ellened fordíthatják bármikor.

Lezajlott egy koncepciós per, aztán ugyanez év december 20-án hat év letöltendő börtönbüntetésre ítélték a világhírű filmrendezőt, A fehér léggömb, A tükör, A kör, a Vér és arany, illetve a Pályán kívül című filmek alkotóját, Jafar Panahit. A saját hazájában, a saját hazájáról szóló filmért. Mindemellett húsz évre eltiltották a rendezéstől, az írástól, attól, hogy elhagyja az országot, és hogy nyilatkozzon a médiának. Szívás ez mindenkinek: alkotónak, népnek és népképviseletnek is. A filmtörténelem sötét ideje.

A humánus iráni művészmozit zárták be ezzel az ítélettel, a társadalmilag elkötelezett alkotás szabadságát nyírták ki, és ne gondoljuk, hogy ehhez nincs közünk, csak azért, mert Irán más kultúra, ami ráadásul túl messze van. Irán itt van és most. Tök mindegy, hogy egy alkotónak van-e Aranymedve-díja a Berlini Filmfesztiválról vagy nincs, azt bármikor simán az obszcenitás vádja érheti. Aztán esetleg nehéz lesz megérteni a nézőknek, ha elég mitologikus filmmel tömik majd az agyukat, miután elzárták a felelős rendezőiket, hogy az obszcén mit is jelent. Teljesen normálissá válhat a kifordított világban, hogy egy bíróság esztétikai bizottságnak hiszi magát.

Panahit az obszcenitáson kívül azzal is vádolják, hogy filmjeivel bátorítani akarta a hatalom ellen demonstrálókat, holott mutatni akart, semmi mást, azt, ami történik körülötte, megfigyelni, dokumentálni az eseményeket. Engedély nélküli filmkészítés szerepel még a listán, holott nem volt engedélyhez kötve a filmkészítés, legalábbis akkor még ott sem fogadta el a parlament. Számos koholt vád a külföldi szerepléseivel kapcsolatban és így tovább. Az elnyomó rendszer mindig bűnnek tartja a szabad gondolkodást, a másképp gondolkodást, pusztán azért, mert gondolkodásra képtelen. Szükségszerűen nem hisz tehát mások jogaiban, a toleranciában, és hülyének tartja azt, aki nem hajlandó együttműködni vele. Nem érez felelősséget a köztes és a következő generáció iránt.

„A mi országunk nagyon sérülékeny; csak a törvényes államon keresztül garantált mindannyiunk számára, függetlenül bármiféle etnikai, vallási vagy politikai meggyőződéstől, hogy elkerülhetjük a valódi veszélyt, egy kaotikus és végzetes jövőt. Én őszintén hiszem, hogy a tolerancia képviseli az egyetlen valódi és becsülendő megoldást erre a közelgő veszélyre” –fejezte be önvédelmi felszólalását a rendező. És jegyezzük csak meg a pillanatot. Panahit nem sokkal ezután bebörtönözték, nem tudni róla semmit, és az Evin börtönről keringő történetek miatt ez az egész nem valami megnyugtató.

Idézzük fel együtt! Ezért rendezett február 11-én Panahi szolidaritási napot a Berlini Filmfesztivál és az Uránia moziban a magyar filmélet is. Idehaza a celebráció annyi volt, hogy az iráni helyzetről hallhattunk egy keveset még vetítés előtt, valaki tartott egy tüstént esztétika órát, akit türelmetlenségében csúnyán letapsolt a színpadról a jelenlévő tisztelt intelligencia. Aztán megnézhettük a telt házzal együtt A kör című filmet, amelyben minden eddigi benne foglaltatik, a szülőszobától a celláig. Kiderül belőle, ha valaki nőnek születik Iránban, és történetesen szabad akar lenni, annak rosszabb, mint ha nálunk volna cigány vagy meleg. Nemi alapon negligálják, nem létezik, a társadalom és a családja számára sem. Panahi természetes, szinte részvétlen kamerával veszi fel a különböző nők egymásba gördülő magándrámáit, így válik krisztusi szenvedéstörténetté az egész. Egyszerűen és észrevétlenül. A közönség nem beszél a végén, csak kivonul, és rendben is van ez így. Rendezőket nem nagyon láttunk, azok biztos értünk harcoltak a stúdiókban. Vagy pazaroltak a háttérben valahol.